Most, hogy már több, mint egy hónapja (lehet van már kettő is) tudatosan odafigyelek arra, hogy kevesebb hulladékot termeljek a mindennapjaim során, pár dolog megragadta a figyelmemet. Ezeket az apróságokat szeretném rögzíteni, továbbadni nektek. Tehát a nagy kérdésre (Mit ad nekem a Zero Waste?) a válasz az alábbi:

Először azt gondolnád, hogy környezettudatosan élni nehéz. Hogy rengeteg lemondással jár, hogy meg kell vonnod magadtól azokat a dolgokat, amik a kényelmedet szolgálják. Hogy te csak adsz, tőled pedig ez az egész csak elvesz.

Tőlem nem vett el semmit ez az életmód. Magamtól dobtam el az egyszer használatos műanyag eszközöket, és sok olyan dolgot, amelyről annyit olvashattok manapság bárhol. Persze mindezt lépésről lépésre haladva. Nem tökéletesen, nem egyből a mély vízbe ugorva. Csak szépen lassan, apránként. Hiszen ennek a szemléletmódnak ez a lényege, hogy kicsit lassuljunk le. Hogy ne folyamatosan áruházakba rohangáljunk, hogy ne a kapitalizmussal keljünk és feküdjünk minden nap.

Messze nem tökéletes még amit csinálok, nagy eséllyel soha nem is lesz az, de a jó ügyért törekszem. Azért, hogy egy fenntartható életformát választva éljünk, hogy ha egyszer gyermekem lesz, egy jobb világban nőhessen fel. Ez a tudatos jelenlét, ez a lassulás hozott közelebb a legfontosabb dolgokhoz az életben.

Ez az, amivel el tudtam engedni a folyamatos vágyakozást az olyan dolgok irányába, amiket nem birtokolhatok, amikre nincsen pénzem; minden olyan iránt, aminek az illúziójába görcsösen kapaszkodva kergettem a jólét fogalmát. Akkor, amikor végre felszabadítottam magam a megállás nélküli, kitartó akarás és szükségérzet alól, fellélegeztem.

Megtöltöttem az egész tüdőmet friss levegővel, ledobtam a terheket a vállamról. Ez által kerültem közel azokhoz a dolgokhoz, amiket már rég elfelejtettem értékelni. Visszatértem a gyermekkori önmagamhoz, aki még akkor egy sokkal lassabb, más életet élt. Újra közel kerültem a természethez, amit már nem csak csodálok, hanem becsülök és óvok is, hogy később mások is így nézhessenek rá. Közel kerültem a nagyszüleim életviteléhez, ahogy a telkükről hozott dinnyének a leve csorog le az államon. Ahogy lecsót főzök a férjemnek a nagypapám keze által megmunkált földön termett zöldségekből, és szívesen teszem. Sőt, csodálattal és ámulattal, hogy mire képes az ember és a természet, ha összefog. Végre otthon érzem magam.

Te hazatértél már?